Egy tudós bűne

„Semmit nem lehet megtanítani egy embernek.

Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.”

                                                           Galileo Galilei

„Eppur si muove”

Elmosódott arcod árnya,

szürke falra festett rajza,

pár szétfoszlott pergament,

emléked zsenialitása, te orjás,

csillagokat figyelő titán. Gaia öreg

lett, és mi is feledésbe merítjük értékeit.

Már nem úgy nézünk ő rá, mint egy anyára.

Az idő végtelen gyermekei voltunk, változtunk,

akár az ember kegyetlen pusztító, degradáló

jelleme. Háborúval, fegyverekkel tiporjuk el lassan,

és óvatosan maradék érzéseink napfogyatkozását.

Sötétbe borult arcunkról egy utolsó vércsepp hull

le e Földért, s az igaz bölcseknek nem vetnek ágyat.

Szemünkben lelt parányi jóság mohósággá változott,

és a felebarát fogalma is középkori legenda maradt.

„És mégis mozog a föld”,

Te ezüst hajú börtönbe zárt

tudós, égi testekkel beszélő jós,

sámán, hitedért gyilkolt meg tévhitű,

azóta semmi sem változott, pár tudatos

nagyokos csodákat próbál mesterséges
módon teremteni, magukra venni Isten szerepét
és lelküket eladni képes marketing-rituális lett.

Kevesen járunk még a jelek útjában, magány

ösvényein, látni képes bolondok, naiv tollforgatók

egyike, kinek túl kell élni e bolyongó bolygó ritmikus

körforgását, mert ott túl a csillagokon egy másik világ

rejlik, és ugyanakkor minden szemben, gyermekben ujjá-

született fény-remény létezik. Nem vagy bűnös, te tudni

vágyó ember, vétked még nem követted el. És ha a nap felkel,

emlékeznek majd rád. Léted írása lesz majd arcod képmása.