Izapart

Otthon, kicsi kecses osztrák–magyar épületek, egy gótikus templom, nosztalgia... ez mind benne van a hangulatomban. Egy érdekes város, mintha más emberekkel benne. Jó érzés amikor először átsétálsz a központon. Sok emlék, siker, bánat, minden amit egy átlagos ember egy életen keresztül átél. Furcsa, valahogy számítottam erre az idegen szagra, hiszen rég nem voltam már otthon. Haza vágyódásom véget ért… itthon vagyok, de azért mégsem érzem magam otthon.

Húgommal az ajtót kinyitottuk, nem várt senki, a ház poros pókhálós folyosója fogadott minket. Mindig édesanyánk szokott várni minket, és ahogy az ajtón betoppantunk, felénk ugrált, és két karjával átölelt mindkettőnket megkérdezvén hogy vagyunk, és hogy meséljünk magunkról. Hát igen, most egy kicsit másképp történt, apára vártunk mert ugye még ott lakott a régi szobájában de ahogy tovább mentünk húgommal a folyosón, az első szobába benéztünk de nem találtunk senkit. Olyan volt mintha hazaérkeztünk volna, de mintha egy másik időben vagy dimenzióban lennénk. Feltételezve hogy apánk elment otthonról, valószínűleg a legközelebbi kocsmába, hiszen hétvégen nem dolgozott a gyárban. Nem változott semmi és ez kissé elszomorított minket. Mind ez már nem volt jelentős számomra mert már tudtam, hogy mire várhatok, egy hátborzongató érzés amire nem szívesen emlékszem. Félelem, bánat, gyűlölet: Gyermekkorom…nem mondhatom, hogy csak rossz idők voltak, ott lappangtak a kellemes emlékeim is de a sok kellemetlenek elnyelték a jókat...nézőpont kérdése. Felnőttünk és egy egészen más életképet faragtam a világól. Talán ez volt az egyedüli dolog amit önmagamnak megtehettem.

Kiléptünk húgommal az ajtón, ugyanaz a fehér cseresznyéből faragott ajtó. A negyedikről a tömbház ajtaja felé tartottunk. Kijutottunk a tömbházból. A „babpista” templom ahogy nagyapám mondani szokta, még mindig mellettünk zajongott. Sok kendős szoknyás parasztasszony a templom kapujánál, kutyák a kerítés mellett, a nedves de ugyanakkor tiszta levegő kicsit megnyugtatott. Léda velem tartott. Nemsokára nagymamánkhoz érünk gondoltam magamba. Ady Endre se találhatott ki volna szebb nevet mint Léda, és ezt édesanyánk tudta. Nem járt magyar tagozatú líceumba de a magyar irodalom, avagy a világirodalom a kisujjában volt. Csicsi mama ahogy gyerekként elneveztem őt biztos örülni fog nekünk. Rég nem látott székely nagymamának mosolya bukkant fel ahogy az ajtón betoppantunk. Ölelések s puszik sorozata után helyet foglaltunk a nappali asztalnál. Ahogy szokás, mindig megkínált valamivel, de a székely csökönyössége miatt sosem ebédelt velünk. Özvegy volt már pár éve hisz Béla tata már egy jó ideje elhunyt. Ebéd után mint mindig meg szokta kérdezni tőlünk, hogy miben sántikálunk, hogy jól vagyunk e? Ilyen kérdésekre mi mindig bátran bólogattunk.

Pár óra eltelt, délután mikor a nap az ég közepén henyélt kimentünk a Malomkertbe. Egy mesebeli hely ahol egy óriási park álldogált melyet az Iza folyó a végtelen máramarosi bércekkel kötött össze. Szüleimmel többször felmentünk e hegyekbe nyaralni, gombázni. Néha csak két zsíros kenyér volt nálunk, de mind ez nem számított nekünk. Szabadok voltunk a vad természet kellős közepén s talán boldogak is. A nap végén lejöttünk a hegyről s az Iza hideg folyójában naptól perzselt testünket enyhítettük. Ezek voltak azok a szép emlékek melyeket sosem lehet talán elfelejteni. 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Brecht fordítás

A hegy nő, a nő marad

Grandioz grafi(ti)kus