Ahol a hegy veled II

Heten mint(a)

*

Fent voltunk már, legalábbis gondolatomban, mert ki tudta von' lihegés közben elkapni a levegőt és közben megmagyarázni neki, hogy most csak a pár századik méternél lehetünk, s még nem taposhatjuk az édeni étert. Lépéseink egyre nehezebbek lettek, még ha az elején pajkosan ugráltam is fel-le a dombon, a meredekebb részeken teljesen lemaradtam, pár klikk egy okoskodó telefonnal, majd tovább. Olykor hátranézem a völgyben folytonosan méretet csökkentő kis falura. Már a nevét sem tudom, elmosódott a tájban. Útközben egy harmadik lábra akadtam, és segítségével önmagam testsúlyát kiegészítvén másztam tovább a masszív Mehmetet. Gyerekkoromban szokás volt egy mogyoróbotot egy bokorból levágni. Mindenkinek megvolt a saját mintája, kutyák közelében el kellet dugni, legrosszabb esetbe a bozótba ejteni. Ne legyen száraz de túl nedves se. Hazáig csupasszá szoktuk a szerencsétlen botot faragni, x vagy plusz formákat vésni bele, majd kaszáltuk a pázsitot, vertük a köveket vagy egymást vele. Jó móka, a vesztesek kéken, zölden mehettek haza és szüleinek bemagyarázták hogy..á csak legurultak a dombról, vagy egy medve elől menekültek és egy fa törzsével találkoztak. Tudni illik az íródeáknak szüksége van egy szeszélyre, tehát annak idején még botokra is formákat, szimbólumokat írtam, manapság papír és a dohányozás virtuóz szokásom. A pöfékelés pedig sosem működik ilyentájt, a természet nem veszi jó néven.

Heten voltunk, abszolút nem mitikus szám, heten mint a gonoszok, a hét törpe, a hét angyal, a hét város(lakó) tartotta az irányt, na vajon milyen irányt..a fentit. Numerológiailag lógtunk az Istenek küszöbén, mégpedig a kabannák előtti utolsó száz méternél annyiszor szólítottam meg a mindenhatót, többszörösen is, hogy már vártam az Istencsapást. Nem jött el, így hát ettünk.

Körbeültünk egy nem olyan görbe deszkákból gyártott asztalhoz. Biblikus portré, három feminin és négy maszkulin osztogatta a városból vásárolt, készített kulisszát. Mindenkinek volt székely buletinje, csak nekem volt svájci, amit kölcsönöztem persze a szatmári barátomnak. A tiszta levegő bizonyára egy telt hasú emberből is éhenkórászt varázsol.

Még a kocsiban megtörtént ismerkedési formalitás szerint az egész Erdély plusz Párcium itt ült egy asztalnál és bámulták ahogy a farkaskutyák vicsorítanak rájuk. Éhesek voltak szegények, itt alig kaptak enni. Természetesen megetettük őket, mértékkel. Nem tudni hogy az ember lenne e mohóbb az állatnál vagy fordítva. Mindent nem adhatunk oda, mert akkor nekünk sem marad.

Kirajzolódtak a hegyvonalak a távolból, ennyi béke, csönd és kutyaugatást egy helyen rég nem hallottam. Bevallom, azt gondoltam hogy itt maradunk örökre, kiélvezzük a ülést meg az állást és valamikor a közeljövőben hazamegyünk...tévedtem.

**

Induljunk, mondta a vezér miközben ült, követte a másik fele vagy a lelke-fele, mind felálltunk tisztelegni a tanyagazdájának két nyelven, elköszöntünk és hát mozogni kellet mert az idő ilyen magaslatokon, nem előre, hanem hátra megy. Per pillanat, a februári mínuszok hőmérséklete irányában tartottunk. Most hatan voltak előttem, és én lennék a jóval hátramaradott, szerencsében és energiától megfosztott hetedik bagós-törpe. Ebben a pillanatban jöttem rá arra hogy az életben fontosabb dolgok is akadnak, mikor pont egy nagyobb kő megtörte a létfontos gondolati-forradalmam. Orra buktam.

A hetedik elég távol volt a hattól, a szimbólumok jelentőségéről sem volt idő, se szusz, ahhoz hogy közeledni tudjak a igaz-hegymászókhoz. A párbeszédek hiánya csupán azért van jelen, mert most koncentrálni kell, lépteid pontos kiszámítására, akadályaid átugrására, és törvényeid megszegésére. Hé! Ha Hó! Nem pihenünk!?

A bánat sem válaszolt, s már helyet foglat bennem, a bú és a bánat egybefőve. Hogy mi a csudát keresek itt, elöntött a méreg, és egy fa kéregbe botladoztam. Káromkodtam. Nagyon rég nem káromkodtam ilyen sokat és ilyen erőteljesen. Isteni(most nem relatálom) érzés. A Klausenben meséltem Sándornak, tulajdonképpen én csak amatőr hegymászó vagyok pajtás, tudod, mikor még pihenni is szokás kicsit. Ezért nem próbálkoztam matrózként csak dunai-hajósként, ezért nem voltam színész csak amatőr, és pont emiatt nem lettem hotelmenedzser csak recepciós, de te ezt mind tudod. Meg talán megrontott az alföld, mondta. Kacagtunk.

Amikor a hatodik emberfiát végre utolértem, pont egy lány arcát öltötte magára, már ami a sál a sapka és a télikabátból kilátszott. A Kolozsvárott születésű Editnek is mondogattam, számomra Rejtő összes regénye kedvenc, kivéve a „Menni és Meghalni”. Olyan volt ez a menet is mint egy mini-idegenlégió, az idő lelassult. Panaszkodásaim értelmetlensége megvillantotta bennem azt, hogy minek. Energiapazarlás. Tudtam hogy felhordani magam nehéz, visszafelé csak könnyebb lesz. Igyekeztem, ahogy még eddig soha, és mennyi dráma. Megpihentünk. Egy félig-meddig befagyott forrásból vizet merítettünk palackjainkba, délután egy óra lehetett.

Sándor félig-kopasz feje fölött látszott a csúcs, lábunk alatt hó fetrengett. Gyönyörű, mondta. A földekre szórt vattacukor jelenléte felvidított, idén sem találkoztam sokszor nagyobb mennyiségű hótömegekkel. Elindultunk tehát szép hazánkból, az északi sarkra. Legalább is úgy tűnt. A tejfölszínű hó egyre nagyobb lett, és nem sokára meg kell tanuljunk vízen járni. Legalábbis puha, ropogós, szilárd vízen. Kár hogy Jézus ezt a technikáját nem tudta átadni valamelyik apostolának. Tamás, a főtörpe a number one mászó, Picurnak a barátja (kiváló emberek ha mászás és vízjárásról van szó) ment elől, utána a többiek és egyensúlyoztuk önmagunk a hó csücskén, nehogy bele csücsüljünk. Lent az alföldi-városokban, hólapátolást tanítanak ingyen, itt viszont a hólopakodást. Libasorban, lépéseket kikövetkeztető zseniális mozgalom. Valaki többször beesett a derekáig érő puha frászba, másvalaki, könnyedén, mint egy balerina táncolva ment végig a fehér végtelenségen. Folytatódott a pingvinmenet. Heten voltunk, mind mintaemberek. Ekkor egy különös dolog történt...

***

A Karolina téren sétált a tavasz. Helybéliek, egyetemisták és turistákkal telt meg a macskaköves, szűk, óváros. Újraéledt ilyenkor. A Corvin utca mindkét oldalán, kézművesek és könyvárusok portékáit lehet megvásárolni. Mátyás király háza ugyanolyan, csupán gazdát változtatott párszor az idők során. Most még nem gazdagították a teraszok, kávézók, éttermek, sörpincék és Parnasszusok közös színpadát. A barátok templomával szembeni, néma obeliszk mesél most a városról. Tudtommal az egyetlen szabad ég alatt megtekinthető műemlék, ahol még látható az egykori címer, a Prága városához hasonló három tornyos kővár. Hát igen a kommunizmus sok mindent elrontott azóta. Aktuális címere, kék alapban egy Minerva szobor bal oldalon, jobb oldalon, piros alapban, egy neogicsses nyaktiló szerű monumentum. A penge helyett harang lógott a köteléken, és milyen szimbólum, jegyezte meg az egyik költőbarátom, kivel pont a Deák Ferenc utcán álló guillotin-ról beszélgettünk. Na de térjünk vissza a címertanra. A kettészelt Minerva és Műemlék fölött egy sárgában heverő megnyújtott farkas nyújtózkodott. Hát ez lenne a heraldika halála?

A hallgatással körbezárt tájékozatlanság bandukolt tovább, legalább az egyik sörözője megtartotta magának Karolina Auguszta bajor hercegnő, és magyar királyné nevét. Valamikor nagyon régen, itt lófrált I.Ferenc császár és felesége, leültek egy padra, megadományozták az akkori kórházat, majd hazamentek, ahogyan én is. Már nem zavart a régmúlt és az eljövendő. Egy gyerek felnevetett, szemében az öröm és a tudatlanság, ártatlan zöld szemének az árnyalata, gagyogása, többet mondott, mint akármilyen szó.

Irány haza, a Klausen jelentősen tele volt, hegyet foglaltam az utolsó szabad asztalnál.