Ahol a hegy veled

Ha a hegy nem megy Matuzsálemhez, Matuzsálem megy a hegyhez.

Földet, sziklát, havat taposó, tavakat kerülgető kényszer-öröm-mars a fellegekbe és onnan is túl(Krisztus és a Bálint, Valentin és Drágobeteg szüli-név-napja után valamikor a nem is olyan közeli múlt peremén.)

Útmutató beszámolás arról, hogy sokszor nem tudjuk hogy merre, de a tájékozódás érvényesülése sok mindent mond el egy emberről. Akaratáról, kitartásáról és minden -ól-al végződő szópecsenye, hol sokszor a kijárat pont előttünk mutogatja zöld tábláit és ha nem vagyunk pont önzők, mérgesek vagy színvakok, talán észre is vesszük őket. Olyan szemtelen is szokott lenni az út hogy néha bele is botlunk és bocsánatos szavakkal kérünk elnézést....a járdától, mikor pont nincs senki a környéket felavatni. Felállunk és követjük a kikövezett sétányköveket. (Kivétel, Marasti meg a Monostor lakónegyed ahol még nyáron is fel lehet fedezni a szürkének az ötvenegy árnyalatát)

Bemelegítő

*

Oda akartunk eljutni, még nem tudtuk pontosan hova. Arról viszont tudomást vettünk magunknak, egy bevásárlóközpont leárazott amfiteátrumában, hogy a cél egy magos hegy, jó levegő és minden élőlénnyel, Flórika és Faunával egybefőve. Ott királyok lehetünk, majd mindenki felnéz ránk és mi is lenézünk ő rájuk, a szó szoros értelmében. Saját lábunk lesz az átkunk és a megmentőnk, szimatunk élesebb vagy éhesebb a farkasokénál. Parányi hátizsákunk multi-kulti mikrokozmosza, univerzális és életeket megmentő ereklyénk. A Szent Gráli völgyek megismerése, valahol a Vigyázó csúcsnak az elérése, az erdélyi-szigethegység környékén körözött az embernek a mehetnéke.

Előfordult, pár évvel ezelőtt hogy a tél megfeledkezett eljönni a kárpátmedence kellős közepibe.Mikor itt volt és ült két hetet, minden gyerek kint játszott a fehérrel tapétázott utcákon. Balesetek sem történtek már rég, a vasárnapi templomi-kongás, a gyomorkorgás sem volt ugyanolyan, a levegő sem télszagú, így hát pár barát volt olyan bolond hogy meghívjon egy írót pár szőke társaságánál, egy kerek pénznek nevezett kocsmába. (mert nevezhetném pub, lounge, café vagy bárnak ugyebár, de mind tudjuk, hogy a Krajczárról van szó). Néha egy Charlie szám és sok hegyi-metál zenei aláfestésével meggazdagított beszédünk közben, szó esett a Középhegységek végtelen definíciójáról, magasságáról, szépségéről. Mindenki az otthoni hegyét/dombját istenítette, na meg elhatároztuk hogy a transzylván titánok megmászása valamikor a közeljövőben fog megtörténni. Március Lehetett. A kétszínű február amúgy is túl hideg, az augusztus gusztustalan és meleg, a március a legmegfelelőbb időpontja annak, hogy tavasszal meglátogassuk a telet, megköszönjük jelenlétét, és kalap vagy sipkával tisztelegjünk neki, hogy jövőre is jöjjön azért egyetemi, kincses városunkba, mert ha nem, akkor mi megyünk hozzá.

A kocsmában hevert, öt órakor délután a nosztalgia és a szembeni asztalnál egy szebeni alkoholista. Az utóbbi szót nem merem csak gondolatmenetileg használni, mert milyen ember lenne a mesélő ha moralitással hosszabbítaná a történeti tárcáját. Bizonyára ti is emlékeztek még, mondta a Doktor Úr, mikor a tél, a hegylakó legnagyobb ellenségeként mutatkozott be számtalan emberfiának, és Jack Londonnak. Hóvárakat építettünk, csatáztunk a románokkal, lányokat mosdattunk, az volt az igazi ám. Akkor mindenki fával fűtött, mert nem volt gáz, és a magyarországi testvérvárosa Kolozsvárnak sem használta ekkor a gáz szót szlengnek. Előd, egy székelyföldi, földi-pályázati versenybefutóként dolgozó kint-lakó, sportoló fiatalember, határozott teaszürcsölésbe kezdett bele.

A tea feladta a harcot, kihűlt.

Konkrét emlékeztetője ugyebár a medve hibernációs évszakának, mikor még nincsen teljesen meleg. A forralt bor, tejeskávé vagy gyümölcstea is hamar csökkenti hőmérsékletét e mérsékelt égtájakon. Úgy néz ki...idén is sarkon fordult a medve, és vissza tessékelte magát a barlangjába, magyarázta Előd, aki valószínűleg Babonisztikából tette le utóbbi doktoriját. Vagy lehet hogy tavaly volt?

Sándor szemben ült, egy komlóból készült Medvével a kezében, lassan emelte meg üvegét, egészségünkre, mondta, majd koccintottunk az eljövendő megpróbáltatásainkra. Sándor ugyanis a szatmári mezők homogén földjeiről költözött a városba, de lélekben ő volt a legnagyobb hegymászó. Tréfamesterit tanult és edzeni járt a győrfalvi muszkli-intézetbe, tehát fizikailag ő volt a földtaposás gyakori és néhai legjobban felkészült gyalogosa. Megbeszéltük a ki mit tud felhordani motivációs beszédet, a könyvelésre irigyelhető belügyminisztert és a lét legfontosabb elemét...

Nehogy kihagyjuk a lét!

**

Első alkalommal apuval másztuk meg a hegyet, imádtam minden aprólékos részletét a családi rítusnak. Gombásztunk és sokszor el is tévedtünk, legalább úgy akarta elhitetni velem, majd meg szokta kérdezni hogy hol vagyunk, figyeljem az irányt. Tudott az öreg valamit. Egy idő után már minden fontosabb gombanévből vizsgáztam: pitonka, rókagomba, huszárgomba, kék-hátú, őzlábú és így tovább. A bolondgombákat nem tartottam fontosnak észbe tartani, tudtam ha bicskával letöröd a szárát azon-perc megzöldül vagy megfeketedik akkor szét kell taposni. Mikor Kőhát, mikor a Kakastarély, olykor a Rónaszéki Héra csúcsain sétált, négy veder a fűben. A Máramarosi Bércek nem ismernek határt, annak nem mondhatod meg hogy itt még Máramaros van s a Tiszán túl már Ük-Rajna, ezt nem tudja csupán a balfasz Határőr akit azért helyeztek oda mert nem jutott be a rendőrakadémiába, meg nagyapám aki mindig Nagytécsőt bámulta a kukkerével. A sűrű szürkés-kékes árnyalata megijesztett de valahogy mindennek megvolt a maga logikája. Csend. Ekkor tanultam meg eltévedni azért, hogy visszataláljak, akárhová. Se iránytű, se apám se Istenem. Előbb az enyhe pánik. Besötétedett, félelem uralta a dombokat, lefelé tartottam mert csak arra kényszeríthet az ösvény amilyen magas a domb. Az én esetemben minél hamarabb le akartam kerülni a völgybe, már..

Jó ez a horror sztori, mondta Sándor, most belehalsz a hegybe, vagy megment apád, ne dramatizálj má' annyit, ritka jelenség a városi hegymászó, favágó, alpinista de azért még nem haltam bele. Előd, újjával mutogatott a pincérlánynak a sörös üveg irányába, hozzon még sört, miközben bólogatott az elhangzottaknak. Rég volt, szóltam, azóta sem vagyok képes bármilyen idegen dombon, városban eltévedni. Úgy értem ez egy kihívás, számomra olyan a fenyves mint „Az öreg halász és a tenger”. Egyedi érzés, és persze...alig várom a kihívást. Igen, akkor még nem tudhattam hogy mi fog következni, gyerek voltam, be voltam szarva és a sötét az meg egy teljesen más tészta. Hazaértem, apuval, ennyi. Kijárati ajtaja sincs a természetnek, nem olyan mint egy repülőtér hol le van mérve minden pálya, és pontosan tudjuk hogy mi a közvetkező ajtó ami balra vezethet, meg ott a WC, taxiállomás, és hazavisznek. Szó sincs róla, szólt a a tudakozó vezér (Gyalogfutómászás alapítványnak az alapítója, vezére, finanszírozója és tagja.)

Annyiban maradtunk hogy másnap reggel, mikor a halászok ébrednek és az éjszaki műszak hazabandukol, fáradtan pár lejjel a zsebükben, valamilyen pazar szombati napon találkozunk Szászfenesen a többiekkel. Onnan irány Bánfihunyad, majd balra és csak felfelé...

Pincérnő, kérem hozzon még három medvét!