Posztózakó

Remegő hangodban vizhangzott a magány.
Szerettem volna egy jó szóval távozni,
egy baráti öleléssel mindent elmondani,
s te csak ott, a ráncos ágynemű
társaságában színlelted az alvást.

Meggyőződésem, hogy semmi sem
volt köztünk, néhány beszélgetés,
valahány testi kollázs, így kezdődött...
majd megszakadtak a szálak, szavak
üres litániái nyilatkoztak helyettem.

Tehát nem követem árnyékod tovább,
a színlelések hamisságát hagytam aznap ott.
Felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját:
azt a poros szobában fetrengő posztózakót,
mellyel naponta megbékélnem, élnem kell.

                                                     2015.08
                                                     Nagyszeben

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Brecht fordítás

A hegy nő, a nő marad

Grandioz grafi(ti)kus